A Víz metafizikai értelmezése szerint tekintünk a természet, a társadalom, a tudomány és a hagyomány felvetéseire, állításaira. Nem titkolt célünk vallani, hogy elfogadjuk a racionalitás fölötti, a nem bebizonyíthatót, amely rendszerint csak a tudás és a hit együttes valóságának tartományában fénylenek fel javunkra. Tételezzük azt, hogy a Víz abszolút értékű teremtői entitás.

A Szókratész előtt élt görög gondolkodókat az újkor naiv természetfilozófusoknak tartja. Nem is találhatja másnak, mert a modern ember a vízről is azt hiszi, hogy a víz az, amit érzékeivel tapasztal, amit az anyagi természetben lát. Hüdór einai arkhé tón ontón - a víz a létező világ kezdettelen minősége, a nem teremtményi ős-való, a transzcendencia lehetősége. De arkhé nem azt jelenti, hogy az ősanyag, amiből minden készült, hanem azt jelenti, hogy ősszubsztancia, amely minden létező lényege, az eredet, az Egy. A víz a dolgok keletkezését és anyagi megvalósulását nézve a testetöltés első foka. A földi víz az égi víznek csak mása, szekunder entitása. A víz az egyetlen elem, ami a földi dolgokat összeköti, egyesíti és egymással összekapcsolja, mert minden anyag eredetében vízszerű. "

Iránban a víz szellemét Abannak, istennőjét Anahitanak hívták. <Ardvi Sura Anahita az ősi perzsa víz, a termékenység istennője és a  nők védelmezője. Nevének jelentése: "a szeplőtlen." Szűzként ábrázolták, arany színű palástban, gyémánt fejdíszt viselve, néha vizeskancsóval a kezében. Anahita népszerű volt, sok ősi keleti vallásban megjelenik. Ugyanezt az istennőt Szíriában, Föníciában és Kánaán területén Anath, illetve Astarot néven tisztelték. Anahitát néha Mithra házastársának is tartják. Amikor Perzsia leigázta Babilóniát (i.e. 6. században), Anahitát Ishtar istennővel azonosították. Artaxerxes király uralkodása alatt (i.e. 436-358) templomokat állítottak a tiszteletére (Susa, Ecbatana, Babilon).  Az elámiak Anakhita néven tisztelik, mint a vízforrások és a termékenység istennőjét. Etimológiailag és szimbolikusan a perzsa víz és termékenység istenségéhez, Anahitához kapcsolják Anahid/Anahith személyét is, aki a legfőbb istennő a Krisztus előtti örményeknél. Anahid ünnepségeit tavasszal és ősszel tartották. A perzsa mitológiában egy a Mount Hara-ból fakadó folyó, Aredvi is őrzi kultuszát (Irán). A Zoroaszterek könyve, az Avesta szerint Aredvi Sura Anahita egy magas, csinos és gyönyörű szűz. Csodálatos fehér karjai egy kanca mellső lábaihoz hasonlatosak. Olyan arany koronát visel, melyet nyolcszögletű formában száz csillag ragyog körbe, mintha csak szalagok folynának, repülnének rajta körül. Négyszögletű arany fülbevalót visel. Szép nyakát aranylánc ékesíti. Mellkasát kiemeli szoros, díszítésektől ragyogó öve. Drága arany hímzéses, sűrűn ráncolt talárt visel. Így beöltözve, gyeplővel a kezében ül egy harci szekéren. Szekerét négy egyforma fehér ló húzza. Ezek a Szél, az Eső, a Felhő és a Jégeső. Gyógyítónak nevezik; az emberiség, az otthon, a haza és a világ segítőjének; a férfiak magja és a nők méhe tisztítójának, a gyerekszülések vezetőjének; szoptató mellek tejgyarapítójának; és mindenek előtt a Vizek őrzőjének.>
Aban volt az idő királya is, mert az idő nem egyéb, mint víz, úgy folyik és zubog égi forrásból. Az idő az a láthatatlan víz, amelyben a világ léte folyik, amelyben mindannyiunk léte oldott állapotban áramlik. A látható víz, a patak, a folyó, a tenger ennek az időnek csak nehéz anyagi testben való megjelenése és megfelelése. Ez a lenyomat és utánzat az anyagi víz, az élet tápláléka, fenntartója, az élet Anyja. Mint anyagi szellem a nő jelképe és analógiája.

Egyiptomban három vizet ismertek: az égi, a földi és az alvilági vizet. Amikor a Sirius csillag hajnalban megjelent július 17-én, a három víz egyesült, és a Nílus áradása megindult. A három víz: a női - az alvilági, a termékeny, az Anyák vize; a férfi - a földi, a tevékeny víz; az androgün - az égi víz, az élet vize, a víz-idea, az ősvíz. Az a víz, amit az ember iszik, ami a Nílusban folyik, amelyben a tengeri lények élnek, az ősvízhez úgy viszonylik, mint az élet az ideához, a másolat az eredetihez.

A víz eszkatológiáját az asztrológia a következőképpen látja: az állatkörnek három vízjele van: a Rák, a Skorpió és a Halak. A Rák elsősorban az édesvíz, a lassú patakok, a tavak vize, amelyben rengeteg élőlény nyüzsög, ez a nádasokkal és sással körülvett, nagyobbára mocsaras, zöldes, opalizáló langyos víz, az ingovány, valamennyi víz közül a legpuhább. A Skorpió a tüzes, a vörös, a forró, az aktív, a párolgó, a heves és maró, feldühített, szenvedélyes víz. A Halak a hűvös, a kék, a kristályosan átlátszó tengervíz, az éteri víz, Aphrodité Urania vize. A három jel három ideának, három kedélyállapotnak, három emberfajtának, három szellemiségnek, három látásnak, három életrendnek felel meg. A Rák matriarchális jel, s az ingovány a matriarchátus vize. A Skorpió az apokaliptikus ítélet vize, az elválasztás forró vize. A Halak a kék víz, a kék pedig nem egyéb, mint az anyagi világ legelső színe, az izzás legelső foka - a világ a kezdetek kezdetén kékben ragyog fel: a mennybolt és a tenger. A Halak a szűzies lány, a Rák a tápláló anya, a Skorpió a szenvedélyes asszony. Mindhárom a Földistennő képe.

Az Aquarius-csillagév folyamán a Föld aZ állatövi jegyének befolyási körzetébe lépett, ami többek között azt hozza magával, hogy egy gyorsan fokozódó erejű sugárzás kezd megnyilatkozni, ami mindenbe kijavítóan avatkozik be, ami nem működik együtt "Isten kozmikus tervével".

A zsidó kultúra "enciklopédiája" (Talmud) szerint minden víznek az Édenből eredő ősi folyó a forrása, s aki a mikvébe merül az helyreállítja kapcsolatát az Édennel. Vallási szempontból az esővíz biztosítja a mikve kóserságát, törvényességét. Az elmúlt 1800 év alatt a mikve nem változott, és fontossága sem évült el, ami a budapesti zsinagóga felújítása (2004) során is kiemelt figyelmet kapott. Szakrális utalásában a mikve "fontosabb", mint a zsinagógába járás.

A Kabbala azt tanítja, hogy a víz az az elem, amely a világ részeit összeköti és egyesíti, és egyben tartja. Samaim, az égő víz volt az, ami a világ tüzét (amely földdel hiába akart egyesülni) ég és föld között közvetítette: a víz kapcsolta össze az ég tüzét a tehetetlen földdel, s azóta is az ég a földdel a vízen át érintkezik.

Merülj a vízbe - szól a Véda -, és meg fogod látni az isteni Máját. Meglátod, hogy csak a felszínen van mozgás és változás, hullám és nyugtalanság, örvény és habfodor. Csak a felszínen van mája, káprázat és varázslat. Csak a felszínen van idő. Bent az óceán mélyén csak örök állandóság és megváltozhatatlan lét van. A víz benne van abban is, hogy történet és káprázat és mozgás és folyó; de benne van abban is, hogy idő mélye, állandóság, nyugalom, óceán. A víz mindenben ott van, a létező világ kezdete.

Vízkereszt, korábban Szentkereszt a latin egyház Epiphania Domini, az Úr megjelenése" elnevezésű, január 6-án tartott ünnepének magyar neve. Vízkereszt a "karácsonyi tizenketted" (12 napos ünnep) zárónapja. Epiphania görög szó, azt jelenti: "megnyilvánulás". A pogány görög kultuszokban az istenség megjelenését és annak évenkénti megünneplését jelentette. Epiphania ünnepe először a III. században tűnt fel a keleti egyházban, mint Krisztus születése napja. Száz évvel később azonban Róma úgy látta jónak, hogy Krisztus születését a "Legyőzhetetlen Nap" (Sol Invictus) "pogány" ünnepével, a népszerű Míthras napisten születésnapjával (dec. 25.) egyeztesse, ezért Epiphania hamarosan új jelentést kapott. Nyugaton a háromkirályok imádásának, keleten pedig Krisztus Jordán folyóban való megkeresztelkedésének az ünnepe lett. Az utóbbi gondolatot később a római egyház is átvette, sőt hozzácsatolták Jézus első csodájáról (a víz borrá változtatásáról a kánai menyegzőn) való megemlékezést, azt tanítván, hogy e három evangéliumi esemény Jézus istenségének első "megnyilvánulásai", epiphánéi. Krisztus keresztségének emlékére a vízkereszt ünnepi keresztelések napja volt. A katolikus egyház szokása szerint tömjént és vizet szenteltek e napon (szenteltvíz). Innen az ünnep magyar neve. A víz és tömjén megszenteléséből keletkezett a házszentelés szokása, amely viszont már a háromkirályok/napkeleti bölcsek tiszteletéhez kapcsolódik. Vízkereszt egyházi jelképe, a sugárzó, arany betlehemi csillag is összekapcsolja a nap két szent eseményét. „A tulajdonképpeni keresztelés a víz megáldásával kezdődik. Ahhoz azonban, hogy a víz értelmét ebben az aktusban megragadhassuk, fel kell hagynunk azzal a gondolkodásmóddal, amely a vizet a szentség elkülönített anyagának tekinti. Jobban mondva fel kell ismernünk, hogy a víz a keresztségi liturgiában nem más, mint a szentség tulajdonképpeni »anyaga«. A víz a keresztségben az anyag egészét helyettesíti, vagyis magának a világnak a jele és jelenléte. A Biblia »mitologikus« világszemléletében – amely mellesleg jelentésteljesebb és filozófiailag következetesebb, mint a »demitologizálók« által kínált világszemlélet – a víz a »prima materia«, a világ alapeleme. A víz az élet természetes szimbóluma, mert nélküle nincs élet – de szimbóluma a pusztulásnak és a halálnak is, sőt a megtisztulásnak is, hiszen víz nélkül nincs tisztaság. A Teremtés könyvében az élet teremtése a szárazföld víztől való megszabadításához kapcsolódik – ami nem más, mint Isten Lelkének győzelme a vizek, a nemlétezés káosza felett. Vagyis a teremtés a víz átalakítása életté. Számunkra azonban most az a fontos, hogy a keresztségi víz a kozmosz anyagát, az ember életét alkotó világot képviseli. Ezek szerint a víz megáldása a keresztelési szertartás elején valóban kozmikus és megváltó jelentőségű. Isten megteremtette, megáldotta, és táplálékként és életként, a Vele való közösség eszközeként az embernek adta a világot. A víz megáldása nem más, mint az anyag megváltása, visszatérítése eredeti és alapvető értelméhez. Krisztus megszentelte a vizet – a megdicsőülés és az Istennel való kibékülés vizévé tette. S ahogy Krisztus feljött a vízből, végbement az epifánia – vagyis Isten új és megváltó megjelenése –, és Isten Lelke, aki a teremtés kezdetén »a vizek felett lebegett«, ekkor tette a vizet – vagyis magát a világot – ismét azzá, amivé Isten rendelése szerint lennie kell” <Forrás: Alexander Schmemann • Vízből és Lélekből – Buji Ferenc>.

A Szent Grál Szerzete olyan papi testvérség, amely minden gnosztikus csoportban és csoport által megnyilatkozik, hogy Isten egyetemes pránáját, az élet vizét, az Isten és a Bárány trónjából áradó életáramlatot két, összpontosított, mágikusan elkészített állapotban ruházza át mindazokra, akik készek átvenni és abból élni és hatni, akik Isten pránájának a táplálékára éheznek. A jelölt, aki megkapja ezt a kenyeret, az ezzel bizonyítja, hogy ebből él: máskülönben nem kellene neki.

A víz az élet kezdete, az élet forrása, a megtisztulás eszköze, az újjászületés eleme az ember számára. János evangéliumában Jézus, mint az élő vizek forrása jelenik meg (Jn 4, 7-26). ("Jn 4,12. Avagy nagyobb vagy-é te a mi atyánknál, Jákóbnál a ki nékünk adta ezt a kutat, és ebből ivott ő is, a fiai is és jószága is. 13. Felel Jézus és monda néki: Mindaz, a ki ebből a vízből iszik, ismét megszomjúhozik: 14. Valaki pedig abból a vízből iszik, a melyet én adok néki, soha örökké meg nem szomjúhozik; hanem az a víz, a melyet én adok néki, örök életre buzgó víznek kútfeje lesz ő benne.") Jézus megnyitotta a paradicsom megrekedt forrását az embereknek, hogy újjászülethessenek benne. Mindfölött pedig a figyelmezésre leginkább érdemes tétel a <János 3:5 Jézus pedig így válaszolt: "Igazán mondom neked, ha valaki nem születik újjá Víz és Szent Szellem által, nem mehet be Isten királyságába."> A keresztényi beavató misztérium a "materia prima essencia' hitén, tudásán és értékén függ és alapszik.

Esőistenek

Mezopotámia: sumerok, babilóniaiak, asszírok. A mezopotámiai civilizáció a Tigris és az Eufrátesz folyók között alakult ki; területe sztyeppés, félsivatagos. A mai Bagdadban (Babilon romjaitól 110 km-re északra) a középhőmérséklet közel 23C; a csapadék éves mennyisége 150 mm. Ezzel szemben Mezopotámia északi részén elterülő Moszulban, az ókori Ninivéhez közel, az évi közepes csapadék közel van a 400 mm-hez. A sumer hitvilágban a hatalmas Enlil mellett az időjárást más, az isteni hierarchiában alacsonyabban elhelyezkedő istenek is irányították. A mezopotámiai vallás egyik legérdekesebb része a vízözön legendája. A történet Gilgames eposzában található meg, amelyet a harmadik évezredig visszanyúló sumer szájhagyományok alapján ismeretlen akkád költő állított össze. A történet a később íródott Bibliából közismert (Mózes I, 7:4). A különbség az, hogy az eposzban Enlil (és más istenek) sújtják vízözönnel a bűnös emberiséget, és a kiválasztott embert nem Noénak, hanem Utanapistimnek hívják.

Anatólia: a Hettita Birodalom
A hettiták birodalma kevésbé ismert, mint az Asszír Birodalom. Fővárosukat, Hattusát, csak 1907-ben tárták föl (Hattusa a mai Bogazkale falu közelében fekszik, Ankarától 150 km-re keletre). A magukat Hatti ország fiainak nevező indoeurópai nép az i. e. 2. évezred elején érkezett Anatóliába, azaz Törökország ázsiai részébe. Anatólia tengerszint feletti magassága 900 m, Ankarában az évi középhőmérséklet 11,5C, de az évi ingás meghaladja a 23C-t. Ankarában az éves csapadékmennyiség 348 mm. A birodalom szívében a nagy vallási központban Arinnaba, egy napi járásra a fővárostól, Hattusától az istenek hierarchiájának legfelső szintjét a napistennő (Wurusemu) és az időjárás-isten, Taru foglalta el.

Egyiptom
Az afroázsiai (sémi-hámi) nyelvcsaládhoz tartozó egyiptomi nyelvet beszélő népek a harmadik évezred kezdetén alkottak először egységes államot, amikor Alsó- és Felső-Egyiptom egyesült. Egyiptom keskeny tengerparti területén szubtrópusi sztyeppéghajlat uralkodik, maximálisan 200 mm-es évi csapadékmennyiséggel. Alexandriában a középhőmérséklet 21C, az éves csapadékmennyiség 194 mm. Asszuánban az éves középhőmérséklet meghaladja a 26C-t, és egy év alatt átlagosan 1 mm csapadék hullik! A Nílus mentén észak felé haladva a csapadék mennyisége valamelyest növekszik, és Kairóban eléri az évi 22 mm értéket. Eső tehát az ország nagy területén gyakorlatilag nincs, (talán) ezért a bonyolult egyiptomi mitológiában esőisteneket nem is nagyon találunk.

Perzsia
Az indoeurópai perzsák (és médek) az i. e. 2. évezred végén érkeztek Irán jelenlegi területére. A hatalmas Perzsa Birodalmat az akhaimenida uralkodóház első tagja, Nagy Kürosz hozta létre az i. e. 7. században. Az utolsó óperzsa király i. e. 330-ig uralkodott. Perzsia (a mai Irán) területének túlnyomó részét a Elburz és Zagrosz alkotta háromszögben elhelyezkedő Perzsa-medence foglalja el, amelynek magassága sok helyen meghaladja az 1000 m-t.  Az éghajlat nagyon szélsőséges, így Teheránban (magasság közel 1200 m), ahol az évi középhőmérséklet 16C, az átlagos évi ingás megközelíti a 27C-t. Az évi közepes csapadékmennyiség 229 mm, ami az év folyamán nagyon egyenetlenül oszlik el. Az ősi perzsa mitológiában, amelyet Zoroaszter rendszerezett és helyezett új megvilágításba, a szélnek és az esőnek külön istensége volt <lásd: ANAHITA> Így Váju a szélisten, aki a felhőkkel az éltető vizet hozza, és Tistrja az esőisten, aki a szárazság démonával, Apaosával állandó kozmikus harcot vív. Tistrja jóindulatú isten, hiszen eljövetele, a várt eső, mindig örömöt jelent. Ő az első, ragyogó csillag, a vizek magja és a termékenység forrása.

Aztékok
A mezoamerikai, ún. prekolumbián vallások kultusza időben jóval későbbre tehető, mint a közel-keleti vallásoké. Az azték birodalom csupán a 14. században alakult ki. Fővárosát Tenochtitlánt (a mai Mexikóváros) a Texcoco-tó szigetein 1325-ben alapították. Mexikónak az a része, ahol az Azték Birodalom létezett, elsősorban hegyvidék és fennsík. Északról dél felé haladva a csapadék évi mennyisége 250-500 mm-ről 500-800 mm-re növekszik.  Az Azték fővárosban lévő Nagy Templomot az ősi hadisten mellett Tlalocnak, az esőistennek szentelték. Az azték hagyomány szerint az emberek a földet és javaikat az istenektől kapták. Ezért állandóan fizetni kell nekik, ki kell őket engesztelni, hogy kegyeiket ne vonják meg.Tlaloc, az azték esőisten hatalmas szobrát nem régen tárták fel Mexikóban, Morelos-szövetségi államban. A VIII. századból származó, egyetlen kőtömbből kifaragott 60 tonnás szobor egy bevásárlóközpont építésekor került elő. A Mexikói Antropológiai és Történelmi Intézet (INAH) szakemberei szerint az aztékok az arccal a Popocatépetl-hegycsúcs felé felállított szobor előtt fohászkodtak az esőért.

Maják
A maják a mai Mexikó, Belize, Guatemala és Honduras területén i. e. 2000-ben már megjelentek. A maják területe lényegében két környezeti zónára osztható: a síkságok és a magasföldek zónájára. A két zóna közötti választóvonal 1000 m-es magasságra tehető. A hőmérséklet ennek megfelelően változik. Így a Yucatán-félszigeten 22 m-es magasságban fekvő Meridában a középhőmérséklet közel 26C, míg Guatemala városában 18C. A kedvező légáramlások miatt a Csendes-óceán és a Karib-tenger partjai csapadékosak. Így a Yucatán-félsziget keleti partjainál fekvő Cozumel szigetén az éves csapadékmennyiség 1553 mm. A félsziget északnyugati részén azonban kevesebb eső hullik. A hegyek áramlásnak kitett része általában csapadékos, (így a Chiapas-hegységben elérheti az évi 3000 mm értéket is. A maja istenek panteonja lényegében hasonló volt, mint a toltékoké illetve az aztékoké. A maja főisten Itzamna volt , aki a nap, a föld és az eső istene volt (az itz szó könnycseppet, de esőcseppet is jelent). Manapság legismertebb maja isten azonban Chac (Chaac). Ő küldte az életet adó esőket, fenntartva az életet.